Útravaló – 2025. június 1., Urunk mennybemenetele

Jézus eltávozik övéitől. Úgy tűnik, hogy hátrahagyja, vagy inkább magukra hagyja őket. Mondta ugyan, hogy „jobb nektek, ha elmegyek, mert ha nem megyek el, nem jön el hozzátok a Vigasztaló” (Jn 16,7). Az övéi viszont nem igazán értik, miért megy el.

Mi, emberek nem feltétlenül bánjuk, ha a főnökeink elmennek egy időre. Sok évig voltam püspöki titkár, és egyáltalán nem bántuk, ha a püspök úr időnként elment ide-oda, például konferenciaülésre, lelkigyakorlatra vagy éppen a barátaihoz. Van abban valami bájos és szívmelengető, ha a főnök egy időre elmegy. Lehet kicsit lazítani, nem kell annyira készenlétben állni. Viszont azt is átéltem, hogy ha valami váratlan dolog miatt tartósan volt távol a püspök úr, és nem tudtuk, mikor jön vissza, bizonytalanságot éltünk át, és vártuk vissza. Idős pap barátom mondta valamikor, hogy az igazi vendégnek kétszer örülünk: amikor megjön, és amikor elmegy. Ha ebből a kissé különös mondásból indulunk ki, úgy fogalmazhatunk: Jézus elmenetelét azért fájlalják az övéi, mert érzik, hogy Jézus nem vendég.

Találkozások által és találkozásokból élünk. Jézus kereszthalála letaglózta a tanítványokat. Eltávozott tőlük, és azt gondolták, hogy vége mindennek. Végül is mi másra gondolhattak a történtek alapján? Aztán a legnagyobb meglepetésükre mégis eljött közéjük, de egészen másként. Zárt ajtókon keresztül. Hozzájuk eljött, de az ellenségeihez nem. Ráéreztek arra, hogy mégiscsak jó vele lenni. Eloszlatta félelmüket, ami az ember legsúlyosabb béklyója. És most mégis elmegy. Pont, amikor már kezd minden összeállni.

Jézus nem engedi, hogy túl sokáig éljünk nyugalmas komfortban. Valami olyasmire szólít, hogy éljük át, vagy inkább éljük meg „a misszió bizonytalanságának komfortját”. Szokjuk meg a megszokhatatlant. Ő felfelé mozdul, mennyei Atyja felé, mi meg oldalirányba, a többi ember felé. Ha nem mozdulnánk, akkor ideges nyugtalanság és hiányérzet venne erőt rajtunk. Az kötne le bennünket is, ami kis ideig a tanítványokat, hogy mi lesz velük nélküle. Őket két fehér ruhás férfi szólítja meg: „Mit álltok itt égre emelt tekintettel?” (ApCsel 1,11) Bennünket nem fehér ruhás emberek, hanem a külvilág szólít meg. Vagy ha nem szólít meg, akkor éljünk úgy, hogy megszólítson. Egy a lényeg, hogy táguljon a kör, és lépjünk az emberek felé.

Néha az az érzésem, hogy jönne a Szentlélek, de nincs mit megszentelnie. Nem lépünk semerre, lelki stagnálásban élünk, és nem tudjuk, mi a bajunk. Mint a nagyobbik fiúnak, aki méltatlankodik a tékozló öccsén. Nem tudunk örülni mások örömének. Ennyire individualisták lettünk. Nincs bennünk együttérzés, mert az sérülést okozhat.

A Szentlélek áthidalja a távolságokat. Megtanít arra, hogy nemcsak közelről lehet szeretni, hanem távolról is. Ha nem tanulunk meg távolról is szeretni, akkor meg fogjuk szokni a közeli szeretetet.

Most, amikor az Egyház idejét éljük, tanuljuk meg ezt a távolságokat áthidaló szeretetet! Segítségünkre van a Szentlélek. Jézus a mennybe ment, hogy az ő nevében mennybe vihető közösséget építsünk.

Fotó: Merényi Zita

Magyar Kurír