Boldoggá avatták Lengyelországban a Vörös Hadsereg által megölt Cristofora Klomfasst és nővértársait

Ez volt a második boldoggáavatási szertartás az országban néhány napon belül: május 24-én ugyanis Poznańban Stanisław Streich atyát emelték az oltár dicsőségére.

Cristofora Klomfass és tizennégy nővértársa „tanúságtételükkel megerősítik, hogy Isten és a jóság örök érték, míg gyilkosaikra csak az általuk végrehajtott gonosztett miatt emlékeznek” – így jellemezte Marcello Semeraro bíboros, a Szenttéavatási Ügyek Dikasztériumának prefektusa, a pápa képviselője a tizenöt szerzetesnő életét és vértanúságát. A szertartás koncelebránsai között volt Stanisław Dziwisz emeritus krakkói érsek és Józef Górzyński warmiai metropolita érsek. 

Megbocsátás és megtérés

A bíboros az 1945-ben a szovjet katonák erőszakosságának áldozatul esett szerzetesnővéreket úgy jellemezte, hogy ők „a lelkiismeret hangja, amelyet nem lehet elhallgattatni” és „a földi béke és a kiengesztelődött, egyetértő emberiség örök prófétái”. A tanítás, amelyet átadtak – tette hozzá Semeraro – két szóban foglalható össze: „megbocsátás és megtérés.

Arra hívnak minket, hogy bocsássunk meg, vagyis szabaduljunk meg a harag és a gyűlölet szomorúságától.

Arra ösztönöznek, hogy térjünk meg, és segítsünk másokat megtérésre: életünkben mindennap válasszuk a békét, a testvériséget, mások szabadságának tiszteletben tartását, a kiegyensúlyozott emberi kapcsolatokat” – mondta a bíboros.

A hitük miatt lettek erőszak és bántalmazás áldozatai

Klomfass nővér és társai hitük miatt haltak vértanúhalált. Cristofora halt meg elsőként, 1945. január 21-én ölték meg; még nem töltötte be a 42. életévét. Egy héttel később, január 27-én Sekundina Rautenberg és Adelgard Bönigk nővéreket elfogták az orosz katonák, a derekukon viselt rózsafüzéreiknél fogva egy autóhoz kötötték, és így vonszolták végig őket Rastenburg (ma Kętrzyn) utcáin, amíg bele nem haltak.

Erőszak, bántalmazás, erőltetett menet és halálos sérülések vetettek véget a többi szerzetesnővér életének. Mauritia Margenfeldet a Vörös Hadsereg Allesteinben fogta el, a katonák többször is bántalmazták, majd erőltetett menetre kényszerítették Praschnitzig (ma Przasnysz), hogy aztán másnap arra kényszerítsék, menjen el gyalog a 27 kilométernyire fekvő Zichenauig (ma Ciechanów). Innen Tula városába deportálták, ahol tífuszos betegeket ápolt. Április 7-én halt meg az elszenvedett bántalmazások következtében.

Az utolsó, aki november 25-én hunyt el, Saveria Rohwedder volt, egy orosz katona verte meg, aki csak azért támadt rá, mert szerzetesi ruhát viselt. Miközben kegyetlenül verték, azt mondta kínzójának: »Megbocsátok neked.«”

A mai keresztények „kifinomult” üldözése

Nyolcvan évvel később a keresztényüldözés még mindig létezik, és valós, bár „kifinomultabban, és a kultúra és a társadalmi kommunikáció fegyvereivel vívják – jegyezte meg a prefektus. – Ellenséges, hamis és gúnyos cselekedetek formájában nyilvánul meg, amelyek folyamatosan elárasztják az otthonokat és a családokat, az elméket és a lelkiismereteket”.

A valódi mindennapos vértanúság tehát „ma ellenszegülés ennek a kultúrának

– hangsúlyozta Semeraro. – Elkötelezettség, amelynek következményei lehetnek mindazok számára, akik olyan nevelési tevékenységet végeznek, amely egybevág Krisztus üzenetével, és az igazi emberséget mozdítja elő”.

A gyengeség ereje legyőzi a kegyetlenséget

A tizenöt új boldog történetéből Semeraro bíboros két jelentős dolgot emelt ki: az első az a kegyetlenség, amellyel a Vörös Hadsereg katonái bántak velük, erőszakos halálukat okozva. „Kegyetlenség, amely minden határt túllépett – hangsúlyozta a bíboros –, nem habozott megsérteni az emberi méltóságot, és nem tisztelte ezeknek a nőknek sem a méltóságát, sem a megszentelt állapotukat.”

Mindezzel ellentétben azonban itt van a másik dolog, „ezeknek a szerzetesnőknek a lelkiereje és kitartása, akik gyengeségük erejével ellen tudtak állni az elnyomásnak”, valódi „mártírpedagógiát” alkalmazva.

A szolgáló szeretet mint a hit beteljesülése

Az új boldogok megmenekülhettek volna, de nem tették, hanem úgy döntöttek, hogy azok mellett maradnak, akikről nap mint nap gondoskodtak, ezzel bizonyítva, hogy „a szeretet, a Krisztus és a testvérek iránti önzetlen és érdek nélküli szeretet a hit beteljesülése – hangsúlyozta Semeraro bíboros –, lendület a jövő irányába, amely értelmet ad az időnek, a találkozásra való várakozássá teszi; ez azt jelenti, hogy minden körülményt azzal a bizonyossággal élünk meg, hogy nem vagyunk egyedül, hogy bízhatunk egy jelenlétben, amely nagyobb mindennél és mindenkinél”.

Az evangéliumi szeretet diadalmaskodik a gyűlölet ideológiája felett

Így „azok előtt, akik akkor a legerősebbeknek tűntek, és akik a materializmus mámorában az egyetlen igaz Istent törékeny és mulandó emberi bálványokkal helyettesítették”, a tizenöt szerzetesnő bebizonyította, hogy „a jó mindig diadalmaskodik a gonosz felett”, és hogy az evangéliumi szeretet üzenete legyőzi „a gyűlölet és az erőszak ideológiáját”.

Fohász a békéért

Végül, nem sokkal a második világháború befejezésének 80. évfordulója után (amelyre május 8-án emlékeztünk), a Szenttéavatási Ügyek Dikasztériumának prefektusa reményét fejezte ki, hogy a mai boldoggá avatás „a béke fohászává válik az egész világ számára, különös tekintettel a jelenleg folyó háborúra Ukrajnában, nem messze Lengyelországtól…”

„Soha többé háborút! – zárta szavait a bíboros, utalva XIV. Leó pápa első Regina Caeli imádsága alkalmával május 11-én elhangzott felhívására. – Különösen ott, ahol kegyetlenül sújtja az ártatlanokat, köztük sok gyermeket.”

Forrás: Vatican News olasz nyelvű szerkesztősége

Fotó: Vatican News; EpiskopatNews/X

Thullner Zsuzsanna/Magyar Kurír